Kedvenc verseim:

Mentovics Éva: Ünnepi álom

Almafa nyújtózik árván,
rozsdaszín, foltos az inge,
csipkebokor deres ágán
élelmet csipked a cinke.

Őszül az erdő, a rét is,
reszket a hűvös magánytól,
ködfalat dönget a szél is,
lebben az özvegyi fátyol. 

Csillagot fürdet a csermely
gyöngyöző, hűs vizű habja,
Hold fénye kúszik a hegynek,
zegzugait betakarja.

Napsugár lebbenő fénye
elpihen őszi avarban,
ágya a rozsdaszín szőnyeg -
rejti a süppedő paplan.

Hófehér, vattaszín álca
nyújtózik körbe a tájon,
hópelyhek ringó románca -
vár ránk az ünnepi álom.

Kányádi Sándor: Még süt a nap...

Még süt a nap, még sütöget,
csak reggelente van hideg,
csak estelente kéldegél
újra és újra föl a szél.
Csak az éjszakák, csak azok
hűvösek, mint a csillagok.
Napközben meleg van, meleg.
Sütkéreznek a verebek.
Duruzsolnak a darazsak.

Napfényben fürdik a patak.
Gúnárok, gácsérok, tojók
élvezik még az úsztatót.
De a reggeli hideget
feledni többé nem lehet,
sem az esték, sem a sötét
éjszakák csillag-hűvösét;
tudják mindezt a levelek,
s a fáknak búcsút intenek.

Kiss Jutka: Szerelem

Miért szeretlek?
és miért pont Téged?
Nem titok, felelni mégsem tudok.
Kérdezem: Miért jön őszre tél,
Miért puha bársony léptű az éj,
Miért száz színű zöld a nyári rét?
A sápadt fényű hold miért titokzatos,
Miért kékes fényűek a csillagok,
Miért torokszorító szépségű a szivárvány?
Miért kívánod, bár többet láthatnád?
Nincs válaszod, ez mind természetes?
Lásd ilyen természetes, hogy szeretlek,
hisz Te vagy nekem az ősz, tél, az éj, a rét,
a hold, a csillag, a fény, az árny: az élet.

Aranyosi Ervin: Boldogok a lélekben szegények

Boldogok a lélekben szegények,
nem bántja őket önvád, düh, harag.
E szép világban tiszta szívvel élnek,
ezért a lelkük súlytalan marad.

De mit tegyél, ha így szeretnél élni?
Mitől lesz tiszta a lelkiismeret?
Tanácsot vársz? Nem kell mellébeszélni!
Elmondom hát, jobb, ha megismered.

Ne menjen le egy nap se haragoddal,
– a léleknek csak a bűn tud ártani.
Hogy megbékélhess este önmagaddal,
meg kell tanulnod megbocsátani.

A megbocsátás nem jelent felejtést,
csak annyit teszel, hogy elengeded.
Hogy nem dédelgetsz haragot, vagy sértést,
mely álmodban is nyomja lelkedet.

Ha volt olyan, akit Te megbántottál,
Kérj gondolatban most bocsánatot.
Akkor egy jónak tűnő döntést hoztál,
s okoztál véle sérelmet, bánatot.

A dolgon ma már változtatni nem tudsz,
bármit teszel, – a Föld forog tovább.
Ám lélekben jobb ha ezen túl jutsz,
mint őrizvén, magadban tartanád.

És egyúttal bocsáss meg önmagadnak,
tisztítsd meg végre lelkiismereted!
Az álmok ettől majd békében hagynak,
kitölti lelked a béke, s szeretet.

Ha valaki a nap során megsértett,
próbálj meg neki megbocsátani.
A tőle telő legjobbat tette véled,
s nem tudott jobbat, mint téged bántani.

A dolgon ma már változtatni nem tud,
bármit is tenne, – a Föld forog tovább.
Talán már másképp “kötné meg az alkut”,
s talán kedvesebb napot hozna rád.

Bocsáss meg hát, ne őrizgesd a sértést,
harag ne dúlja ma éjjel lelkedet!
Tisztuljon meg, keresd az egyet értést,
Mert megbékélni csak ily módon lehet.

Mert boldogok a lélekben szegények,
nincs teher rajtuk, a lelkük súlytalan.
Lelküket adják át a tiszta fénynek,
szeretve élnek, s szeretnek gondtalan.

Wass Albert: Még a mohának is van virága

Ne hidd, hogy csak az orchidea virág.

 

Kiss Jutka: Chat

Egy vidám nap gondtalan percében,
Hiányod váratlanul lepett meg.
Talán egy szó, vagy csak egy gondolat?
Mely megidézett egy pillanat alatt.
Oly erővel tört rám hirtelen:
Jó lenne most beszélni Veled.
S a félelem, mily vékony a szál,
Mely összeköt minket időn és téren át.
Hisz tilos a szó, és vak a véletlen.

Kun Magdolna: Magány

Itt élsz mellettem, mégis üres a ház.
Kihűlt az érzelem, kihűlt az ágy.
Nincsenek már szavak, sem mondatok,
ajkunk csendként hallgatott, ha egymás
szemében kerestük az elmúlt tegnapot.
Rozsdamarta emlékeink megporosodva
szunnyadnak jéghideg lelkünk rejtett zugaiba,
s a valaha remélt álmokra szétporladva simul, 
az idő alkotta, barázdált ráncok lenyomata.
Lézengünk egymástól távol gondolatban, 
s a ki nem mondott szavak fájnak a legjobban,
mert érzem, hogy nincs visszaút, 
hisz ahol szó sincs, ott már 
nem segít a múlt.

Kun Magdolna: Én is álmodoztam...
Én is csak egy ábrándos, naiv ember voltam,
ki örök tavaszt várt a hideg tél helyett,
ki nem hitte, hogy az ősz minden napsütést
jégkristályos hópihéjű avarba temet.
Én is álmodoztam, mint annyian mások,
kiknek vágyuk volt az, hogy szeretve legyenek,
egyszerű érzésekkel, de kiteljesült szívvel,
mely egy életre szóló boldogság lehet.
Én is úgy képzeltem, mint milliónyi társam,
ha majd reám lelnek, sosem hagynak el,
s úgy vigyázzák bennem jóravaló lelkem,
hogy az ne sérülhessen, ha könny szakítja fel.
Én is bíztam abban, sosem marad nyomtalan
az összegyűjtött emlékek színes halmaza,
mert abban a halmazban mindig lesz egy perc,
mely a múló évek szépségét visszaadhatja.
Én is úgy reméltem, virágzó tűz-nyaram,
hervadásig óvja meg két ölelő tenyér,
s majdan úgy szorítja magához le-lehulló szirmát,
hogy az - az elmúlással is méltán megbékél.

Szólj hozzám reggel egy jó szót,
mielőtt hazulról elmégy, s becsukod az ajtót,
napközben történhet oly sok minden,
ki tudja, viszontláthatjuk-e még egymást, kincsem.
Jó éjszakát is kívánj szépen,
Ki tudja, felébredünk-e reggel, vagy mégsem.
Az élet elillan sebesen,
Ezért nem mindegy, kedvesem,
mi volt hozzám utolsó kérdésed,
és milyen volt az utolsó nézésed.
Ezért mindig egy jó szó
legyen az utolsó,
ne feledd, az utolsó örökre szólhat.

Kurt Tepperwein

Benedek Elek: Esti imádság

Az áldott Nap pihenni tére,
Álom borult ragyogó szép szemére.
Közelg az Éj, sötét szárnyát kibontva,
Fáradt testem vágyik nyugalomra.

Közelg az éj, s szárnyán az édes álom
Ereszkedik le rám aranyos szálon.
Már érzem, hogy szemem lecsukódik,
Kezem szép lassan összekulcsolódik.

Uram, ki látsz a szívek rejtekébe,
Im leborulok szent szined elébe:
Ha vétettem szóval, cselekedettel,
Tetézd' jóságod, vétkemet feledd el!

Gyermek vagyok még, ne ítélj keményen,
Ha néha tán a rosszat jónak vélem.
S ha jó helyett rosszat cselekszem néha,
Nézz a szívembe, s lásd: jó a szándéka.

Száll, száll felém a csendes, édes álom,
Ereszkedik le rám aranyos szálon,
Egy pillanat s álomba szenderedtem...
Óh, jó Atyám, őrködjél én felettem!

Kamarás Klára: Talán…

Talán egyszer hiányzom még...

Mikor tavaszt búg egy madár,

talán felbukkan egy emlék,

és akkor majd gondolsz reám.

Talán lesz nyár és éjszaka,

mikor minden csillag ragyog,

egyedül ülsz egy kis padon,

s azt képzeled, hogy ott vagyok.

Talán a hulló levelek

alatt keress egy lábnyomot,

de visszahozni nem lehet,

amit az idő elmosott.

Mikor még nem volt "te" meg "én"

csak "mi" - ez volt a szerelem?

Nekünk nem volt fagy, hó, halál...

Ne tudj feledni sohasem!

Dosztojevszkij: A szeretet ...
    
A szeretet Isten adománya,
benne van a mindenségben
és minden egyes homokszemcsében.
Szeress minden levelet,
Isten világosságának minden sugarát.
Szeresd az állatokat,
szeresd a növényeket, szeress mindent.
Ha mindent szeretsz,
fel tudod fedezni a dolgokban az isteni rejtélyt.
Amint egyszer felfedezted,
napról napra jobban meg fogod érteni.
Végül eljutsz odáig,
hogy szeretetedben magadhoz öleled
az egész világot.

Aranyosi Ervin : ŐSZI FÁK

Lám, a megfáradt fák
levelüket ejtik,
a nyár üde zöldjét
végképp elfelejtik.

Harmatcsepp a könnyük,
hajnalban zokognak,
meghajolnak szélnek,
múló évszakoknak.

Színes levelekkel
takarják a földet,
színpompás varázzsal
búcsúzkodnak tőled.

Ha lehull a levél,
álom száll a fákra,
színes avarszőnyeg
terül a világra…

Aranyosi Ervin: ÁZOTT FÁKNAK LEVELEIN...

Ázott fáknak levelein égi könny csorog,

apró szálra összefűzött, fénylő gyöngysorok.

Csillognak majd elgurulnak, amint fúj a szél,

összezördül, táncba rebben sok, fázós levél.

Szürke égen, ólom szárnyon, felhő száll tova,

villám végén mennydörög, az Isten ostora.

Összerezzen minden állat, szívük megremeg,

messze szállt a múló nyár, a napfény, a meleg.

Templom tornyán szól a harang, hangja elidőz,

temetjük az elmúlt nyarat, itt van már az ősz.

Aranyosi Ervin: Mondd ki!

Mondd, mit ér a szó, ha nem hagyja el ajkad?

Ha sose mondod ki, hogy nem így akartad?

Bocsánatot kérni, nem hagy büszkeséged,

s lelkiismereted furdal egyre téged.

Miért nem ismered el, amikor hibázol,

mikor sértő szavad más lelkébe gázol?

Ha nem úgy akartad, nehéz visszaszívni?

A súlyát cipeled, s bizony nehéz vinni!

Miért nem érzel hálát, mikor mástól kaptál,

mikor édes mézzel telik meg a kaptár.

Boldog pillanatért miért nem hálás lelked?

Az élet csodáit meg kell ünnepelned!

Ha szeretsz valakit, miért nem mondod hát ki?

Szereteted rajtad, nem biztos, hogy látni!

Ha szeretsz valakit, nézz mélyen szemébe!

Mondd ki, hogy szereted, s tedd lelked kezébe.

És ha szerelmes vagy, ne spórolj a szóval!

Kevés, ha a szádat elhagyja egy sóhaj.

Mondd naponta százszor: - Kedvesem, szeretlek!

Hadd tudja, érezze az, akit szeretnek!

László Margit: A Sziget

Míg várnak, míg hiányzol...

Míg feléd derűs meleg árad,

Addig ne mondd, hogy kár volt,

Ne mondd, hogy hiába.

 

Míg van egy békés sziget a sodró áradatban,

Hol enyhül a bánat és múlik a jelen,

Addig még érdemes a holnapot várnod,

Nyiss be az ajtón, és tedd le a szíved.

 

Míg szólnak Tehozzád, és megfogják a kezed,

Míg szavadat értik, és tudják a neved.

Addig még érdemes, addig még maradj!

Addig még muszáj tartanod magad!

 

Míg hívnak és tudod, hogy oda kell érned,

Míg érzed az erőt, mi odahúz Téged.

Addig még ne zárj magadra ajtót!

Addig még Te is fogadd a kopogót.

 

Isten az embert nem uralni szánta,

Ember az embernek legyen méltó társa,

Ha nem tudsz már mást, csak önmagadat adni,

Oszd széjjel szívedet, és érdemes volt élni.

Meggyesi Éva: Boldog vagyok!

Boldog vagyok! Most úgy szeretek élni,

Még a szívem is másképpen dobog,

Másképp simítja bőrömet a napfény,

Aranyló sugara szinte rám ragyog.

Másképp fúj most a fák közt is a szellő,

Még az esti szél is, szinte már zenél!

Dallamos hangokkal, szelíd suttogással

Minta azt dúdolná, semmitől se félj!

Boldog vagyok! Már megcsitult a lelkem,

kínzó láncait széjjeltépte rég,

Most boldog vagyok! S azt kívánom néked,

a te szívedben is ragyogjon a fény!

Aranyosi Ervin: Ne szomorkodj az ősz miatt!

 

Azért, mert ősznek húrja zsong
nem kell hogy rossz kedved legyen.
Attól, hogy őszi szél jajong,
túl juthatsz még a gondhegyen.
Bár már a Föld aludni tér,
avarból készít nyoszolyát,
buzogjon benned ifjú vér,
s öltsd fel a nyárnak mosolyát.

Légy mától te a nyári nap,
legyél ki jó kedvre derít!
Csikó, mely könnyen szárnyra kap,
s táncolva vígan felnyerít!
Legyél a fény az őszben is,
derűd áradjon szerteszét!
Bút, messzi földre penderíts,
s nyomd el a bánat halk neszét!

Mosoly ragyogjon arcodon,
s melegítsen a jó szíved!
Derülj sok régi harcodon,
s kapd vissza elvesztett hited!
Legyél ki mást is boldogít,
ne pusztulhasson a világ!
Legyél a dal, mely táncba hív,
s érezd, hogy szükség van reád!